HTML

Hogyan NE tegyük tönkre a magyar gazdaságot

Hogyan teszi tönkre a pályázati pénz a gazdaságot, és mélyíti el a korrupciót

Friss topikok

Linkblog

Keynes holt lelkei - Mike Károly véleménye

2010.05.18. 11:53 Magyarországom

 

Keynes holt lelkei 

2010.05.18. 10:55 - Mike Károly, a Budapesti Corvinus Egyetem oktatója, Közjó és Kapitalizmus Intézet

„Holt lelkeket veszek”  – közölte a meglepett vidéki földesurakkal Gogol hőse, Csicsikov. A terve regénybe illő szélhámosság volt: a holt lelkek, vagyis a meghalt jobbágyok tulajdonjogát ajánlja fel biztosítékként egy banknak, amelytől hitelt remél. Úgy vélte, az átverés csak évekkel később lepleződhet le, a legközelebbi „revízió”, jobbágyösszeírás alkalmával. Addig is a hitel révén növelheti társadalmi megbecsültségét, kényelmesen élhet – ha pedig eljön a revízió ideje, meglép a felelősségre vonás elől.

„A legnagyobb hangsúlyt a nemzeti vásárlóerő növelésére helyezze, amelyet hitelekből finanszírozott kormányzati kiadásokkal érhet el.” – javasolta Keynes 1933-ban Roosevelt elnöknek írt nyílt levelében. Elsőre talán nem sok hasonlóságot látunk Csicsikov és Keynes tervében, attól eltekintve, hogy Csicsikov is hitelből szerette volna növelni „vásárlóerejét”. Elvégre Keynes nem volt szélhámos (tisztességes tőzsdeispekuláns volt), és nem is maga akart hitelt felvenni. Az elmúlt hónapok világgazdasági eseményei azonban éles fénnyel világítanak rá, hogy az orosz csinovnyik és a brit közgazdász elgondolásai nem is álltak olyan távol egymástól.

Az elmúlt hónapok eseményei, nem pedig az 1930-as évek történései. Roosevelt ugyanis néhány tétova lépés után végül is elvetette Keynes javaslatát. A keynesi gondolat mai legbefolyásosabb képviselői – ígyPaul Krugman és az Obama elnök tanácsadó testületét vezető Christina Romer – is elismerik: kiirthatatlan történelmi mítosz, semmi több, hogy az amerikai elnök megfogadta Keynes tanácsát, és a New Deal kormányzati kiadásai rántották ki Amerikát a világválságból. Sokkal értőbb fülekre talált a nyílt levél 76 évvel később. Jó egy éve, 2009 elején szerte a világon államférfiak és -nők érezték úgy, hogy Keynes szavai hozzájuk szólnak a múltból, és fogadták meg a mágus tanácsait. Lassan körvonalazódik, milyen következményekkel.

Annak idején  Keynes felvetése nem kevésbé volt meghökkentő, mint Csicsikov merész ötlete. Mindaddig senki nem kérdőjelezte meg komolyan azt a klasszikus elvet, hogy válságos időkben a kormányzat legfontosabb feladata éppen a hitelességének és fizetőképességének megőrzése, amelyet nem szabad nagyvonalú költekezéssel veszélyeztetnie. Valójában a hitelből fedezett munkahelyteremtés egyetlen legitim indokának korábban a háború számított. Ezt Keynes is jól tudta. Nem véletlenül sürgette levelében Rooseveltet, hogy az avítt gondolkodás „béklyóitól szabadulva, a béke és prosperitás érdekében használja fel azt a technikát, amely korábban kizárólag a háború és a pusztítás céljait szolgálta”.

A radikális szemléletváltás mögött Keynes „új közgazdaságtana” húzódott meg. Eszerint, még ha igaz is, hogy a piacgazdaság egyensúlya hosszú távon helyreáll, komoly hiba lenne erre várni, és egyszerűen tudomásul venni a válságok rövid távú költségeit. Az államnak ahhoz, hogy mielőbb véget vessen a recessziónak, és beindítsa a gazdasági növekedést, rövid távon költenie kell... és költenie, és költenie. A költés költségeit pedig a jövőbe kell eltolnia, amikor a majdani adófizetők könnyedén visszafizethetik a felvett kölcsönt. Amint Keynestől tudjuk, „hosszú távon mindnyájan halottak vagyunk”, így a jövőben holt (de legalábbis inaktív) lelkekként nem szolgálhatunk a most felvett kölcsönök fedezetéül. Az utódaink viszont igen. Keynes javaslata így megalapozottabbnak tűnik Csicsikov üzleti tervénél. Úgy tűnik, az igazságérzetünk sem tiltakozhat ellene, hiszen az utánunk jövő generációk is jobban járnak a „ciklusok kisimításával”, a kiegyensúlyozottabb fejlődéssel, így némi áldozathozatal elvárható tőlük.

 

A baj csak az, hogy az „új közgazdaságtan” elmélete a valóságban nem egészen úgy működik, ahogyan Keynes elképzelte. A „hosszú táv”, a fizetés ideje sokkal előbb jön el, mint gondolta. A hitelezők még azelőtt benyújtják a kormányzatnak a számlát, hogy  a gazdaság kikecmeregne a válságból, és éppen az óriási adósságteher válik a kilábalás egyik fő akadályává.

Carmen Reinhart és Kenneth Rogoff nagy visszhangot kiváltó tanulmányukban az elmúlt 200 év gazdasági ciklusait áttekintve arra jutottak, hogy a pénzügyi rendszer válságait szinte kivétel nélkül mindig és mindenhol államháztartási válságok – óriásira dagadó deficitek, gyakran államcsődök – követik. Főként az adóbevételek elkerülhetetlen visszaesése miatt.

Tehát egy kiadós pénzügyi krízis után a kormányok feje éppen eléggé főhet a költségvetési hiány miatt akkor is, ha nem kezdtek Keynesre hallgatva nagyvonalú költekezésbe. Ha pedig követik a tanácsát, amint tette számos ország az elmúlt egy-másfél évben, csak fokozzák a bajt.

A hitelezők egyre idegesebben reagálnak a költségvetési deficitre, és magasabb hozamot várnak el az államkötvényektől. Ez a vállalkozások számára is megdrágítja a hitelfelvételt, illetve növeli az adósságaik terheit. A növekedést tovább lassíthatja, ha a kormányzat kétségbeesésében az adók növelésével próbálja betömni a költségvetés lyukait. A Reinhart és Rogoff által összegyűjtött történelmi adatok tanúsága szerint, ha az államadósság átlép egy határt (a GDP kb. 90%-át), az jelentős mértékben és hosszabb időre lelassítja a gazdasági növekedést.

Most, közel tizenhat hónappal Obama elnök hivatalba lépése után , amelyet az új keynesi konszenzus szimbolikus kezdetének tekinthetünk, az IMF jelentése szerint a globális pénzügyi válság új fázisába lépett.

A fő veszélyt immár az igen magas és egyre nehezebben finanszírozható államadósságok jelentik.

Ráadásul fennáll a veszély, hogy az állampapírok (így is) erősen túlértékeltek, és ha egyszer ez a „buborék” is „kipukkan”, nem csak Görögország lesz nagy bajban. De ha nem is hiszünk ebben a jóslatban, egy dolog akkor is világos. A „hosszú táv”, a „revízió” a nyakunkon van. Bár még nagyon is élünk, nem bizonyulunk sokkal jobb biztosítéknak Csicsikov holt lelkeinél. A virágzó jövő helyett már most, a nyomorúságos jelenben kell kínkeservvel megtermelnünk a hitelek fedezetét. Az utánunk jövőnkre pedig nem hagyunk mást, mint adósságot.

Ahogyan Csicsikov tervének, úgy Keynesének sem volt – sem 1933-ban, ahogyan Roosevelt is megsejtette, sem 2009-ben – fedezete. Ráadásul Keynes a javaslatával nem is a saját egzisztenciáját tette kockára. Gogol regényében nem tartott sokáig, míg a városi társaság gyanút fogott. De miért nem fognak gyanút a politikusok, amikor a keynesi receptet javasolják nekik közgazdászok? A választ részben Reinhart és Rogoff könyvének címe adja meg: „This Time is Different” – ezúttal más lesz, vélik újra meg újra a pénzügyi válság lefolyásáról a döntéshozók és az elemzők egyaránt. De talán még közelebb az igazsághoz, ha felidézzük Keynes Rooseveltnek írt nyílt levelének kezdőmondatát: „Önt a tevékenysége mindazok bizalmának letéteményesévé tette szerte a világon, akik ésszerű kísérletezéssel törekednek az emberi állapotok megjavítására a fennálló társadalmi rend keretein belül.”

Ki ne szeretne az ésszerűsség és a humanizmus zászlóvivője lenni? Ki tudna ellenállni a kísértésnek, hogy megszabadítsa az emberiséget a gazdasági ciklusok gyötrelmeitől?

Ki merne kiállni a követelőző tömegek elé, mint egykor Coolidge elnök tette, aki a támogatásért folyamodó farmereknek azt javasolta: „Gyakorolják a vallásukat!” Úgy tűnik, kevesen.

Kevesen merik bevallani (önmaguknak is), hogy ígéreteik fedezete nem sokkal több holt lelkeknél.

 

Szólj hozzá!

Címkék: gazdaság magyarország gdp keynes

Miért gond a szél által felénk fújt ingyenpénz?

2010.05.12. 03:14 Magyarországom

 http://index.hu/velemeny/olvir/2010/05/04/recept_a_magyar_gazdasag_tonkretetelere/

Recept a magyar gazdaság tönkretételére

·         Lukács András, a Levego Munkacsoport elnöke

2010. május 4., kedd 09:50 | Frissítve: 2010. május 4.

A gazdasági élet egyes vezetői szerint a Gazdaságfejlesztési Operatív Program (GOP) forrásait meg kellene duplázni a 2007–2013-as időszak egészére, nem elegendő az elmúlt évben az uniós forrásokból a gazdaságfejlesztésre átcsoportosított további 111 milliárd forint. Természetesen minden lehetséges intézkedést meg kell tenni annak érdekében, hogy korszerűsítsük a magyar gazdaság szerkezetét, javítsuk a hazai vállalkozások versenyképességét rövid és hosszú távon egyaránt. Kérdés azonban, hogy valóban ezt szolgálja-e a GOP-ba való átcsoportosítás.

Mi is a GOP? Úgy írnám le a lényegét, hogy cégek pályáznak közpénzekre, és közpénzen fizetett hivatalnokok döntenek arról, hogy mely cégek mennyit kapnak ezekből a közpénzekből.

A gazdaság szereplőinek osztogatott közpénzek komoly zűrzavart okoznak a piacon.

Az eddigi (történelmi) tapasztalatok és gazdaságpolitikai ismereteink azt mutatják, hogy a gazdaság szereplőinek osztogatott közpénzek komoly zűrzavart okoznak a piacon. Magyarországnak sajnos épp elegendő tapasztalata van arról, hogy hová vezet, ha a gazdaság szereplői nem a vevőkért versenyeznek, hanem az állami pénzekért. Szerte a világon sok közgazdász állítja, hogy a Szovjetunió és a hozzá hasonló gazdasági rendszereket működtető országok bukásának legfőbb oka az volt, hogy az árak nem tükrözték a valódi költségeket.

Az egész Szovjetunióban még a ceruza árát is központilag határozták meg Moszkvában. A vállalatokat a kormányzat összevissza támogatta egyedi döntések alapján, átláthatatlan folyamatokon keresztül. Végül már senki sem tudta, hogy mi mennyibe kerül valójában, hiszen az árak nem a valóságot mutatták. Ez azt eredményezte, hogy minden szinten állandóan hibás gazdasági döntések születtek, ami egyebek mellett óriási pazarláshoz is vezetett.

Az igazság pillanata a Szovjetunióban és a hozzá kapcsolódó volt szocialista országokban akkor jött el, amikor áttértek a piacgazdaságra: egyik napról a másikra összeomlottak azok az iparágak, amelyeket korábban az állam úgy tartott el, hogy máshonnan vont el forrásokat. (Ilyen volt például a nehézipar és a bányászat. Magyarországon az utóbbiban a dolgozók száma néhány év alatt százezerről ötezerre apadt.) Ugyanakkor ugrásszerű fejlődésnek indultak azok a tevékenységek, amelyek korábban az állami forráselvonások miatt gyakorlatilag stagnálásra voltak ítélve (gondoljunk például a telefontársaságokra).

A Reformszövetség egyik háttéranyaga is rámutat, hogy az állami pénzosztogatás a különböző piaci szereplőknek rendkívül rossz hatékonyságú: „A konkrét pályázati kiírások ráadásul sokszor célt tévesztenek, nem teszik lehetővé a tényleges problémák megoldását, ugyanakkor a kínált források olyan keresletet generálnak, amire nincsen feltétlenül szüksége az adott cégnek. Ezt ráadásul felerősítik a forrás elnyerésében és nem a hatékony felhasználásban érdekelt, a pályázatírásra szakosodott, szolgáltató cégek is. [...] Az állami támogatásokban részesülő cégek növekedése a 2003–2006-os időszakban nem különbözött szignifikánsan a támogatást igénybe nem vevőéktől, sőt jelentős volt a negatív növekedésű cégek aránya is a támogatottak között. A kkv kategóriában a nagyobb méretű, idősebb cégek gyakorlatilag »lenyúlták« a pályázatokat, és alacsony hatékonyságú működésük fenntartására használták fel őket. Igen kevés olyan cég volt, a pályázatot elnyertek mintegy hetede, ahol érdemi fejlődést lehetett észlelni és az legalábbis részben a pályázatoknak volt köszönhető.”

Számos további gazdasági szakember is felhívta a figyelmet arra, hogy ez a pénzosztogatás a hibás gazdasági döntések sorát idézi elő. Hegedűs Miklós, a GKI Energiakutató és Tanácsadó Kft. ügyvezető igazgatójaszerint „az üzleti szférát érintő támogatások nem igazán érződnek a növekedési potenciál emelkedésében és az annyira áhított versenyképesség javulásában. Nehezen cáfolható gyanú, hogy a hazai támogatások jelentős része »kidobott pénz«, és a legjobb szándékok ellenére sem szolgálja az alapvető gazdaságpolitikai célokat, például a növekedést, a térségfejlesztést, a szakképzést stb., csupán az életképtelen vállalkozások agóniáját hosszabbítja meg.” Bojár Gábor, a Graphisoft igazgatóságának elnöke szerint „egy termék vagy egy szolgáltatás annál hamarabb lesz jó és kész, minél hamarabb fizet érte a valódi vevő”.

A valódi vevő az, aki kiveri a minőséget.

A valódi vevő az, aki kiveri a minőséget. Az állami osztogató nem fogja. Rossz esetben korrupt, jó esetben a legjobb indulata szerint fogja megítélni, hogy jó vagy nem jó. [...] Minél tovább folyik a fejlesztés támogatásból, annál később jelenik meg az igényes vevő, amely épp annyira meghatározza a termék minőségét, mint a gyártó. Ez óriási idő- és pénzveszteséget jelent, rendkívül rontja a versenyképességet.”

Mindennek a lényegét szemléletesen fogalmazza meg a pályázást segítőegyik honlap: „A támogató nem szankcionálja azt a pályázót, aki a projektet a támogatási szerződés szerint megvalósította, de a projekt célkitűzéseit nem sikerült elérnie.” A piac viszont keményen szankcionálja az ilyen vállalkozást. Óriási különbség!

A gazdaság egyes szereplőinek nyújtott állami támogatások emellett sokszor éppen a versenyképes tevékenységektől vonnak el forrást, gondoljunk csak az adóemelésekre („fosztogatásból osztogatás”).

Ezek a támogatások sokszor kiszámíthatatlanná teszik a vállalkozások tevékenységét, nemegyszer igazságtalanul hátrányos helyzetbe hozva egyes cégeket. Az egyik város polgármestere panaszolta nekem, hogy egy másik városban egy külföldi cég több milliárd forint állami támogatást kapott a zöldmezős beruházásához, miközben az ő városában már korábban megtelepedett, hasonló termékeket gyártó vállalat nem részesült ilyen támogatásban...

Az ilyen osztogatás óriási adminisztrációt igényel, jól képzett, tehetséges szakemberek tömegeit vonja el az értelmes(ebb) munkától éppen akkor, amikor a közigazgatásunkban másutt igen komoly hiány van az ilyen szakemberekből (ezt sokszor jól tükrözi jogalkotásunk színvonala). „A nemzeti fejlesztés gyorsan növekvő bürokráciája és az ahhoz kötődő köztes pénzelosztó szervezetek ígérik ma a magyar államigazgatáson belül a leg-EU-konformabb, brüsszeli utazásokkal és leginkább ottani, lényegesen jobban fizetettebb, további karrierrel kecsegtető állásokat.

Az államigazgatást pályául választó jogászok és közgazdászok közül tehát ide jelentkeznek a legígéretesebb, leginkább nyelveket beszélő fiatalok. S akik ide jönnek, nem mennek a Pénzügyminisztériumba, az Igazságügyi Minisztériumba vagy a Versenyhivatalba állásba. Minden agilis 24 éves pályázatértékelő tehát annyiba kerül a társadalomnak, amennyivel kevesebb képzett fiatal dolgozik például az adóreformon, a dereguláción, a monopóliumok megrendszabályozásán, azaz amennyi kárt okoz az, ha ezek a törvények, rendeletek emiatt rosszabb minőségben és lassabban készülnek el” – írja Váradi Balázs A nyolcezermilliárd átka című kitűnő cikkében (amelyben egyébként meggyőzően érvel amellett, hogy amennyiben nem változtatunk hozzáállásunkon, az uniós támogatások több kárt okozhatnak országunknak, mint amennyi hasznot hajtanak).

A cégeknek nyújtott állami támogatások ráadásul a korrupció és a csalások melegágyai is. Az ingyen pénz osztogatása ellenállhatatlan erővel csábítja azokat, akik törvénytelen módon gyors meggazdagodásra törekszenek. Ennek eseteiről naponta olvashatunk a sajtóban (és, amint azt több, ez irányú felmérés is igazolja, a sajtóban megjelenő ilyen jellegű tudósítások csak a jéghegy csúcsát mutatják). Ezt a gyanút ébresztheti sokakban az is, hogy számos esetben a támogatásokat a kormány a saját kinyilvánított céljaival (mint például az energiafüggőség csökkentése, a magas hozzáadott értéket előállító tevékenységek előnyben részesítése) szembemenve nyújtja.

Az uniós pénzeket nem közvetlenül egyes gazdasági szereplők támogatására kell fordítani.

Egyébként is tévedés azt állítani, hogy a GOP-ra átcsoportosított pénzek új forrást jelentenek a gazdaságnak, az összes uniós támogatás a gazdaságot szolgálta eddig is. Így például a Közlekedési Operatív Programból a vasútfejlesztésre, a Környezet és Energia Operatív Programból a szennyvíztisztítók építésre nyújtott támogatások is a vállalkozásoknak adnak munkát, a Társadalmi Megújuló Operatív Programból finanszírozott oktatás a vállalkozásoknak is képzi a szakembereket (remélhetőleg jó színvonalon).

Az uniós támogatások azért sem szolgálhattak mást, mint a gazdaságot, mert az összes ilyen támogatás a lisszaboni stratégia megvalósítását kellett, hogy szolgálja, ami fő célként tűzte ki, hogy Európa 2010-re a világ legdinamikusabban fejlődő tudásalapú gazdaságává váljon. Ha a hazai uniós támogatásokat korábban nem ilyen célokra fordította a kormány, akkor ezeket a pénzeket az EU visszakövetelheti.

Az uniós pénzeket nem közvetlenül egyes gazdasági szereplők támogatására kell fordítani, hanem olyan feladatokra, amelyek nélkülözhetetlenek az egészséges gazdasági fejlődéshez, de a piac magától nem végzi el őket. Ilyenek a magántőkéből, pusztán piaci alapon meg nem valósítható és az Európai Unió által megkövetelt környezetvédelmi beruházások (például szennyvíztisztítók, hulladékkezelők létesítése).

Ide tartozik továbbá a közszolgáltatások fejlesztése (például az oktatásé, az egészségügyé, a közösségi közlekedésé), valamint az épületek (mindenekelőtt a közintézmények) energiahatékonyságot szolgáló felújítása, amelyek biztos, kiszámítható piacot jelenthetnek a vállalkozásoknak. (Azonban ebben az esetben sem egyes cégek, hanem a felhasználók – az épületek tulajdonosai – részére kell folyósítani a támogatást, akik majd válogatnak a piacon, hogy kivel végeztetik el a munkát.) Fontos és máig alulfinanszírozott terület a kutatás-fejlesztés, azonban az ezzel kapcsolatos túlzottan nagy kockázatok nagyobb mértékű átvállalása a piac szereplőitől szükséges és indokolt lenne.

Sok értelmes intézkedést lehet hozni a hazai gazdaság versenyképességének javítására. (Ilyen többek között a közbeszerzés átalakítása, az adórendszer egyszerűsítése, a tisztességtelen gazdasági tevékenységek elleni szankciók következetes alkalmazása.) A cégeknek adott állami osztogatás viszont nem ezek közé tartozik: éppen ellenkezőleg, utóbbi biztos recept a magyar gazdaság tönkretételére.

 

Szólj hozzá!

Miért gond a támogatás?

2007.01.12. 00:00 Magyarországom

 Váradi Balázs

A NYOLCEZERMILLIÁRD ÁTKA II.

LI. évfolyam 2. szám, 2007. január 12.

http://www.es.hu/index.php?view=doc;15495

A rögös kiút
Előző cikkemben (A nyolcezermilliárd átka, ÉS, 2006/44.) azzal az állítással igyekeztem sokkolni az olvasót, hogy a költségvetésbe beérkező uniós pénz komoly veszélyt jelent. Azt írtam, a közgazdaságtani szakirodalomból kiindulva nem kizárt, hogy a Magyarországra az EU-tól 2007 és 2013 között, a második (Új Magyarország) nemzeti fejlesztési terv alapján beáramló, a politikai szférát és a tőle függőket lázban tartó milliárdok az országnak hosszú távon több kárt, mint hasznot fognak okozni. A két fő reakció, amelyeket cikkemre szóban kaptam, a következő volt: 1) semmit nem írtam arról, hogy a Nigériában, Iránban, Venezuelában azonosított negatív mechanizmusok mennyire érvényesülnek egy viszonylag fejlettebb, de mindenképp sajátos (posztszocialista, európai) országban; különösen pedig arról, hogyan is néznek ki ezek a mechanizmusok konkrétan nálunk. Hiszen ISPA, SAPARD, NFT-1 és más rövidítésekkel felcímkézve már jó ideje, ha nem is sugárban, de igenis ömlik be hozzánk az EU-támogatás. 2) Drámainak szánt diagnózisomhoz nem csatoltam terápiát: miként a szocialista irodalomkritika szerint a burzsoá társadalomleíró prózából, cikkemből is hiányzott a szebb jövő felé vezető kiút.
Ebben az írásban, amennyire lehet, ezt a két hiányt igyekszem pótolni. A két kérdés jellegéből fakadóan ez az esszé sokkal kevésbé támaszkodik publikált forrásokra, és jobban a közgazdász tapasztalattal megtámogatott vélekedéseire. Benne van ezen kívül jó néhány frusztrált, hivatalban lévő (vagy volt) nemzeti fejlesztő szakemberrel (akiknek köszönet, és akik nem felelnek az alábbiakért) folytatott beszélgetés tapasztalata is. Mindenképp szubjektívebb, vitathatóbb és vitatandóbb, mint a megelőző.


Tényleg rosszat tesz nekünk a pénz?
Az, hogy Magyarország fejlettebb, mint a legismertebb erőforrásátokkal sújtott országok, nem jelenti azt, hogy rá nem vonatkoznak az ott leírt mechanizmusok. (Például a bőven hulló manna a politikai elitet különösen improduktív acsargásra készteti, az abból eszközölt befektetések csökkentik a magyarok megtakarítási hajlandóságát, a kohéziós forrásokból létrehozott munkahelyek részben attól független munkahelyek megszűnéséhez vezetnek és a pozitív hatások egy része átmeneti, nem pedig a hosszú távú növekedési pályánkat érintő hatást gyakorol a magyar gazdaságra.) Jelenti viszont azt, hogy az erőforrásátok negatív hatását a más, kedvező tényezőkből fakadó magasabb növekedési potenciál jobban elrejti. A Nigériánál kedvezőbb gazdasági tényezőink sora a földrajzi helyünktől és a magyarok relatív iskolázottságától egy viszonylag megbízható és többé-kevésbé kikényszeríthető polgári jogrendszerig terjed. Ha tehát az EU-támogatás után évente négy százalékkal nő a GDP, ne örüljünk korán, hogy minket elkerült az átok: lehet, hogy nélküle öttel nőne.


Költségek
A nemzeti fejlesztés költségeit csak most kezdjük számba venni. A bürokraták fáradhatatlan pénzosztásával járó, munkaórában, négyzetméterben, megabyte-ban mérhető közvetlen költségek sem csekélyek. Azonban nem csak, sőt nem is elsősorban a pénzosztók ideje és energiája jelenti az EU-transzferek költségeit. A társadalom egésze szempontjából a pénzért sorban állók, az emberek, a vállalatok, a pályázatírók órái és verejtékcsöppjei is beszámítanak.
Ráadásul e költségek a társadalom számára így értendők: mekkora társadalmi hasznot hoznának a pályázatíró és -értékelő munkaórák, ha elvégzőjük fejlesztésipénz-leszívás és -elosztás helyett a nekik második legnagyobb hasznot hajtó tevékenységre összpontosítanának?
A nemzeti fejlesztés gyorsan növekvő bürokráciája és az ahhoz kötődő köztes pénzelosztó szervezetek ígérik ma a magyar államigazgatáson belül a leg-EU-konformabb, brüszszeli utazásokkal és leginkább ottani, lényegesen jobban fizetettebb, további karrierrel kecsegtető állásokat. Az államigazgatást pályául választó jogászok és közgazdászok közül tehát ide jelentkeznek a legígéretesebb, leginkább nyelveket beszélő fiatalok. S akik ide jönnek, nem mennek a Pénzügyminisztériumba, az Igazságügyi Minisztériumba vagy a Versenyhivatalba állásba. Minden agilis 24 éves pályázatértékelő tehát annyiba kerül a társadalomnak, amennyivel kevesebb képzett fiatal dolgozik például az adóreformon, a dereguláción, a monopóliumok megrendszabályozásán, azaz amennyi kárt okoz az, ha ezek a törvények, rendeletek emiatt rosszabb minőségben és lassabban készülnek el.
Ugyanez igaz a barikád másik oldalán is. Amikor az innovációra osztjuk a pénzt, azok töltik a cég legjobban fizető piacán, a pályázatírással nyerhető EU-pénzekért való talpalás terén az idejüket, akik feltalálhatnának valamit. Valamit, ami a cégnek talán kisebb és főleg bizonytalanabb megtérülést jelentene, mint az EU-támogatás, de ez a megtérülés eladásból fakadó profitból származna, tehát valódi piaci igényt kielégítő, ha tetszik, az emberiségnek valódi hasznot hozó értéket teremtene. (Persze, ha a pályázatírás nem is, a pályázattal támogatott fejlesztés is hozhat hasznot az emberiségnek. De azt, hogy miből lesz a cserebogár, innovációs támogatások jogcímein grübliző bizottságoknak nehéz eltalálniuk, és lehetetlen feltételül szabni, még akkor is, ha nem csoportérdekek, csak a szaktudás és közjó előmozdításának vágya vezérli őket.) Egy pályázást segítő honlap lapidárisan ragadja meg a lényeget:
 
"A támogató nem szankcionálja azt a pályázót, aki a projektet a támogatási szerződés szerint megvalósította, de a projekt célkitűzéseit nem sikerült elérnie." (Innocsekk pályázat, Gyakran ismétlődő kérdések,http://www.investhungary.hu/download.php?ctag=download&docID=1897). A támogató nem. A piac igen.


Hasznok
Ennyit a költségekről. De mi újság a támogatás által generált társadalmi haszonnal?
Természetesen a legegyszerűbb, populista módszer annak bemutatására, hogy az EU-segélyek nem segítenek rajtunk, a rémtörténetek sorolása lenne:
 
- a lassú támogatás-átutalásba belerokkant iskolák, melyek rég megbánták, hogy egyáltalán pályáztak;
 
- széteső falvak főterének célpályázatból épített kivagyi és felesleges méregdrága díszburkolata;
 
- cinikus vállalkozások, melyek a fejlesztési pénzből a tulajdonosuktól vesznek túlárazott hardvert, hogy aztán csalárdul csődbe menjenek;
 
- olyan falvak csatornázása, amelyekből az erre szánt pénzből naponta, akár taxival is el lehetne vinni a legközelebbi ülepítőbe a kakit stb., stb.
 
Az ilyesmiben járatosak hosszan tudják sorolni a példákat.
Egy ilyen példálózó érvelés azonban még konkrét történetekkel alátámasztva is félrevezető lenne, hiszen egy ekkora, beindulófélben levő rendszerbe akkor is be fognak csúszni hibák, ha maga a rendszer jó, hasznos, hatékony. Korrupciós esetek Svájcban is vannak, de ettől Svájc nem korrupt.
 
Vajon a látványosan pazarló projektek - melyek során a jelentős támogatási összegek a társadalom összhasznát csak véletlenül és minimálisan emelik, miközben a fenti közvetett és közvetlen társadalmi költségek kíméletlenül felmerülnek - a kivételt, vagy a főszabályt jelentik?
 
Ahhoz, hogy bizonyosak legyünk abban, hogy a rendszer a maximális társadalmi hasznot hajtja, számításokra van szükség. Minden innovációs támogatáshoz, útépítési javaslathoz, minden hídhoz, metróhoz, díszburkolathoz társadalmi hatás- és költség-haszon-számítások kellenek.
Humán értelmiségiek ilyenkor összeborzadnak: ugyan hogy’ lehet számszerűsíteni egy támogatás nélkül meg nem születő szimfónia, egy annak hála megmentett emberélet társadalmi hasznát?
A válasz: durván és pontatlanul. Ráadásul a hatásmechanizmusok gyakran cselesek. Egy, éppen az NFÜ által megrendelt, bár az általam olvasott későbbi anyagokba be nem épült tanulmány (Bartus Tamás: Elérhetőségi elemzések, kézirat, 2006. március 31.,
 http://www.fejlesztespolitika.gov.hu/engine.aspx?page=dokumentumtar&docstorefolder=328) például kiszámolja, hogy a helyi központhoz vezető utak építése lényegesen csökkentené a munkanélküliséget az Alföldön, viszont alig Észak-Magyarországon. Amikor útépítés-támogatásról dönt az ország, demográfia, autószámlálás, kereskedelmi és beruházási döntésmechanizmusok mellett ezt is figyelembe lehetne - és kellene - venni.
Persze az ilyen számításoknak is van költségük, nem is kicsi, és gyakran önkényesek is, hiszen rengeteg múlik azon, hogyan számszerűsítjük a társadalmi hasznot (szimfónia!), és hogyan vesszük számba az időben és térben távoli hatásokat.
De ha legalább azokon a területeken, ahol egyszerre nagy összegeket osztogat el a hivatal, és ahol az ilyen számításoknak bevett módszertanuk van, rendszeresen folynának ilyen összehasonlítások, és ezek folyamatosan a nyilvánosság elé kerülnének, inkább gondolnánk, hogy a fenti rémtörténetek gonoszul eltorzítva kerültek elénk, vagy legalábbis kivételek. Alig folynak, és ez felháborító.
Végül hadd említsek két komplikáltabb káros hatásmechanizmust.


Érdekeltérés az EU-tól
Bizonyos pontokon az EU egészének érdekei markánsan eltérnek a mieinktől. Ne csodálkozzunk, ha ilyen esetekben az EU támogatásaihoz olyan szabályokat rendel, amelyek biztosítják, hogy az EU-érdek érvényesüljön. Két példa: az útfejlesztés és az adócsökkentés.
1) Az EU többségének az az érdeke, hogy Magyarországot átszelő autópályák és autóutak épüljenek, melyek az angol, francia német vállalatok Görögországba, Romániába, Bulgáriába való exportját, importját, turizmusát is segítik. A mi érdekünknek lehet, hogy jobban megfelelne, ha a pénz nagyobb részéből zsákfalvakat a megyeszékhelyekkel összekötő utakat újítanánk fel, vagy a buszhálózatot fejlesztve csökkentenénk az utazási igényeket.
2) Megfordulhatna a fejünkben, hogy az EU-támogatást olyasmire költsük, amit eddig is finanszíroztunk, és az így megspórolt adóból csökkentsük a vállalatok adóterheit. Így az egész ország hasznára idecsábíthatnánk nagy európai vállalatokat: nyissanak magyar munkaerőt alkalmazó, magyar beszállítóktól vásárló, itt adót fizető üzemeket. Tekintve, hogy ezek a vállalatok gyakran drágán termelő németországi, franciaországi vagy svédországi üzemeiket helyeznék át hozzánk, elbocsátanák ottani munkásaikat. A Bizottság, mely az ő érdekeiket nagyobb súllyal veszi számba, mindent megtesz, hogy ezt a tervet megakadályozza.


Reformlyukak betömése
Hadd említsek még egy, részben politikai kárt, melyet a fejlesztési pénzek okoznak. Az elmúlt fél évszázad egyik tanulsága, hogy a magyar kormányzat szinte csak akkor lát intézményi reformokhoz, amikor erre a pénzszűke vagy a helyzet nyilvánvaló tarthatatlansága rászorítja. Az EU-pénzekkel enyhíteni lehet majd a tüneteket és így halogatni a bajok lényegét érintő reformokat. Az EU-támogatás tüneti nyugtatóként bocsát majd pályázati pénzeket például állami erőforrásokat pazarló vállalat-molochok veszteségeinek közvetett betöméséhez (ki kell majd cselezni ehhez bizonyos EU-szabályokat, de erre lesznek példaképeink).
De jöjjön végre a megoldás! Van menekvés számunkra az átok alól?


A kiút
Jeffrey Sachs és Andrew Warner a kilencvenes évek közepén azt javasolta, mondjunk le magunktól a szokásos támogatásokról, hogy hamarabb beléphessünk az EU-ba, és cserébe azt kérjük, ne vonatkozzanak ránk az európai munkaerőpiacot gúzsba kötő szabályok sem (How to Catch Up with the Industrial World - Achieving Rapid Growth in Europe’s Transition Economies in Transition, Vol. 7, No. 9-10, September-October 1996, World Bank,http://www.worldbank.org/html/prddr/trans/so96/art1.htm). A támogatás elutasítása ma már nyilván politikai nonszensz, bár a harmadik fejlesztési tervhez járó transzferek alkujában igenis igyekezhetünk minél hasznosabb formában, lehetőleg nem komplikált szabályokkal körbebástyázott, mérgezett pénzadományok formájában megkapni a nekünk felajánlott forrásokat.
 
A fentiekből szerintem következik négy kármentő irány, amelyek segítségével valamelyest csökkenthetnénk a veszélyt, sőt, félve mondom, esetleg hasznot is hajthatnának nekünk a milliárdok. Sajnos, jelentős részt ezek már inkább a következő, mint a 2007-2013-as támogatási ciklusban segíthetnek rajtunk.
Ez a négy:
1) egy nemzeti cél;
2) harapós visszacsatolási mechanizmusok;
3) dacolás a légypapírral;
4) társadalmi költség-haszon-számítások.

1) Egy nemzeti cél
"A megvalósítást gátló egyik általános probléma a célok definiálatlansága volt. Fontos, hogy legyenek világos célok, azokat világosan kommunikáljuk, a végrehajtók és a kedvezményezettek pedig értsék meg őket, azonosuljanak velük, és váljanak érdekeltté a sikeres megvalósításukban." (Felülvizsgált nemzeti lisszaboni akcióprogram a növekedésért és a foglalkoztatásért, 2006. okt. 25.: 2.5, Az I. Nemzeti Fejlesztési Terv tapasztalatai.)
Aki életének egy szakaszát a vas és acél országa vagy a mindent vissza iránymutatónak vagy nemzetegyesítőnek szánt lózungja közepette élte le, összeborzad, ha egy közös nemzeti jövőkép szükségessége felmerül. Az irtózás érthető, sokan gondolják, hogy a céltalan helyben járás jobb, mint a rossz cél felé való, mégoly rendezett menetelés.
 
Mindenesetre a nemzeti fejlesztésnek nagyon nem ártana egy ilyen markáns jövőkép. Ha Hankiss Elemér és mások segítségével kitaláljuk, megvitatjuk és egyhangú országgyűlési határozatba foglaljuk, hogy Közép-Európa Szingapúrja, vagy Európa Massachussettse, vagy a Balkán kapuja, vagy Európa kínai piaca vagy mi a csuda akarunk lenni, azt a kritikus értelmiség a terv cizellálatlansága miatt joggal kritizálja majd - az a dolga -, de a társadalmi jólét növelésének megragadhatatlan célja helyett megfogható prioritásokat és jövőképet adna a bürokratáknak és a gazdaság szereplőinek. Segítene koordinálni és csökkentené az elpazarolt erőforrásokat. Ez pedig üdvös lenne, még akkor is, ha a célt hat év múlva le kell cserélnünk valami másra. Az EU-s és a magyar fejlesztési célok konfliktusait is segítene azonosítani és a javunkra feloldani, ha a jólét növelésén túl lennének markáns magyar célok.
Ilyesmire voltak is kísérletek, és van is egy, a parlament által (egyszerű többséggel) elfogadott, mindent, mi szép és jó, felsoroló országgyűlési határozat (96/2005. [XII. 25.]) az Országos Fejlesztéspolitikai Koncepcióról (http://net.jogtar.hu/jr/gen/hjegy_doc.cgi?docid=A05H0096.OGY). De ez nem változtat azon, hogy a mostani fejlesztési terv lényegében politikusok, minisztériumok és érdekcsoportok alkujaként kialakult négy, szinte minden szóba jövő célt magában foglaló részköltségvetés (http://www.nfh.hu/index.nfh?r=&v=&l=&d=&mf= &p=umfttartalom). Nem orientál senkit semmire avval kapcsolatban, hogy micsoda Magyarország felé is haladunk, mik a mi prioritásaink. Így nehéz két érdekcsoport önmagában meggyőző, de egymással ellentétes, számokkal egyaránt megtámogatatlan céljai közt döntenie a programok összeállítóinak, vagy időzavarban eldöntenie egy pályázónak, mely részletek elnagyolása bocsánatos és melyeké főbenjáró bűn.

2) Harapós visszacsatolási mechanizmusok
"Az egyes anyagokhoz kapcsolódó véleményezési eljárások nem egységesek, a folyamat megindulásáról pedig csak akkor lehet értesülni, amikor eldördül a startpisztoly." (Civilek a Nemzeti Fejlesztési Terv nyilvánosságáért: harmadik jelentés a nemzeti stratégiai anyagok tervezésének nyilvánosságáról, 2006. febr. 15.) "(...) most committees have not fulfilled their strategic role (...)". (European Enterprise Organization: Ex Post Evaluation of the Objective 1 1994-1999, Athens, March 2003) (A legtöbb bizottság [...] nem töltötte be stratégiai szerepét.)
 
Az érvelés kedvéért fogadjunk el egy pillanatra egy olyan társadalomképet, melyben egy demokratikus kapitalista társadalomban társadalmi visszacsatolási mechanizmusok gondoskodnak arról, hogy az egyes alrendszerek az embereket szolgálják. A vásárlók a pénzükkel szavaznak a leghasznosabb termékekre, a sajtó a társadalomra káros praktikák kiszimatolásával növeli eladási számait és a politikai verseny az adófizetők pénzével való gondos gazdálkodásra szorítja a kormánypártot. Ezek a visszacsatolási mechanizmusok működnek, mert a szereplők számára manipulálhatatlanok és fájdalmasak. A rossz terméket gyártó vállalkozó a csődgondnok előtt, a korrupt bürokrata a sajtó szégyenpadján, a sikertelen politikus távol a hatalomtól fontolhatja meg, hogy mit is csinált rosszul, hol is érdemes változtatnia. Ha ebbe a rendszerbe belerámolunk egy új, külsőpénz-elosztó intézményt, minél hamarabb meg kell találnunk, mi is szorítja rá azt a társadalmilag hatékony működésre. A mechanizmus a pénzosztók számára manipulálhatatlan és a negatív visszacsatolás fájdalmas kell hogy legyen.
 
Az EU persze elvár némi visszacsatolást (ún. monitoring-bizottságok működtetését és külső cégektől megrendelt értékeléseket), de ezek manipulálhatóak és nem különösen fájdalmasak. A megajándékozottak jó okkal hallgatnak, a vesztesek panaszát nem nehéz a visszautasítás formális okaira fogni. Az EU vezérosztogatói maguk is a sok pénz sima elosztogatásában érdekeltek, különben az ő székük is meginog. A sajtó, hiába teszi az EU kötelezővé adatbyte-ok milliárdjait feltenni az internetre, elvész a rövidítések, a bikkfanyelv, a sikerpropaganda, az irreleváns és hiányzó adatok tömege között. Az ellenzék, amíg a hozzá közel álló vállalatok és önkormányzatok is megkapják a maguk részét, és amíg a szavazóknak szánalmasan kevés fogalmuk van, mi is zajlik és mit lehetne másképp csinálni, legföljebb a pénzosztás lassúságát kifogásolja majd.
Az értelmiség ilyesmivel foglalkozó parányi szeletét egy-egy pár százezer forintos tanulmány megrendelésével vagy némi felsőoktatási vagy tudományos támogatással lehet levenni a lábáról, és a nonprofitok többségét sem nehéz távol tartani vagy kooptálni. Az egész európai pénzköltést már ma is a "minden fillér tiszta haszon", a "baj nem lehet belőle", a "jut mindenkinek" felelőtlen mikszáthi-móriczi hangulata veszi körül.
Aki hajlamos elfogadni, hogy sok ezer milliárd "kihelyezése" egy szakbürokráciának a társadalom által alig kontrollált szakértelemmel megoldandó belügye maradjon, a magyar demokráciából űz csúfot.
Mindez nem azt jelenti, hogy a nemzeti fejlesztők az ördögtől valók, csak azt, hogy úgy viselkednek, ahogy bármely politikus vagy köztisztviselő viselkedne a helyükben.
Ha nincs ellensúlyuk, az nem az ő hibájuk.
Nem könnyű kitalálni, ki és hol lehetne ez az ellensúly. Az őket felügyelő országgyűlési bizottság megalakítása az első, kicsi, de üdvözlendő lépés az ellensúlyok megteremtéséhez.
- Az NFÜ versenyző részekre való szétdarabolása;
- a monitoring-rendszer függetlenítése;
- a fejlesztési döntéshozás törvénnyel garantált, extraerős nyilvánossága;
- külön költségvetéssel a KSH-hoz telepített fejlesztési nyilvántartó egység;
- a Számvevőszék vagy más, minél függetlenebb szerv alá rendelt költség-haszon-elemző központ.
Mindegyik ötletnek van költsége és hátulütője bőven. Egyikről sem állítom, hogy megoldja a problémát. De valamilyen ellenőrző, ellensúlyt jelentő, manipulálhatatlan és fájdalmas visszajelzési mechanizmusra szükség van, hogy legalább azokat a tevékenységeket, melyeknek értelmetlensége vagy károssága nyilvánvalóvá válik, minél hamarabb megtaláljuk és leállítsuk. Ne várjuk, hogy ezt azok tegyék, akik kitalálták, jóváhagyták és művelik őket.

3) Dacolás a légypapírral
"És kann nicht sein, daß einzelne Länder mehr Mittel aus dem EU-Haushalt fordern und andererseits ihre eigene Steuerbasis nicht verbessern, sagte Finanzminister Peer Steinbrück der WELT. Das hat mit fairem Steuerwettbewerb nichts zu tun und geht zu Lasten deutscher Arbeitsplätze." Die Welt, 2005, December 29,http://www.welt.de/data/2005/12/29/823987.html
 ("Megengedhetetlen, hogy egyes országok több pénzt kérnek az EU-költségvetésből, és közben nem növelik adóbázisukat, mondta Peer Steinbrück pénzügyminiszter a Die Weltnek. Az új EU-tagországok adócsökkentései köszönő viszonyban sincsenek a sportszerű adóversennyel, és veszélyeztetik a német munkahelyeket.")
Az állam viselkedését leíró tanulmányok régóta tanakodnak a következő, jól dokumentált jelenség magyarázatán. Az állam egyik szintje (a központi költségvetés) egy alacsonyabb szintnek (önkormányzat) valamilyen meghatározott céllal, pántlikázva ad bizonyos összeget (pl. oktatásra). Így az arra a célra fordított összeg több lesz, mint amennyit az illető közösség arra kíván fordítani. Gyakran nem tiltják a szabályok, hogy az alacsonyabb szint elvonjon az illető céltól (az oktatástól) saját forrásokat, átcsoportosítással téve semmissé a felsőbb szint szándékait. De az empirikus tanulmányok szerint ezt nem, vagy csak részben teszi: az önkormányzat valamely tevékenységéhez fentről vágott pénz ott ragad, mint légy a légypapíron.
Kérdés, mennyiben hagyjuk, hogy a Brüsszelből a magyar autópályákra, egyszeri beruházásokra vagy eleve pazarlóan részletes bürokratikus mechanizmusokra szánt pénz oda is ragadjon. Nem lenne-e bölcsebb, akár konfliktusokat is vállalva az EU-val, átszivattyúzni e pénzeket, és arra költeni őket, amire nekünk igazán szükségünk van, legyen az adócsökkentés, oktatási reformot lehetővé tevő tanári fizetésemelés, bekötőutak építése autópálya helyett vagy bármi más? Nyilván ennek van bürokratikus akadálya bőven, de kellő akarattal és ügyességgel ezek jórészt megkerülhetők. Így kevesebb maradna az érdekcsoportok martalékául is. Egy ilyen stratégia előfeltétele persze az, hogy világos képpel rendelkezzünk arról, mi az, amire nekünk igazán szükségünk van.

4) Társadalmi költség-haszon-számítások
"Az értékelők megállapítása szerint az egyoldalúan a források megszerzésére törekvő programozás másik oka az volt, hogy hiányoztak a támogatások hasznosulását vizsgáló elemzések és értékelések. Emiatt nehéz volt kiválasztani a struktúrapolitikai célok hatékony és hatásos megvalósítását lehetővé tévő beavatkozásokat." (Felülvizsgált nemzeti lisszaboni akcióprogram a növekedésért és a foglalkoztatásért, 2006. október 25.: 2.5 Az I. Nemzeti Fejlesztési Terv tapasztalatai)
"(...) the operational objectives at the level of Operational Programmes and Subprogrammes were not always quantified, with clear baseline and target indicators."; "A sample of 10 large infrastructure projects has been examined in order to check for efficiency. Overall efficiency was found to be modest." (European Enterprise Organization: Ex Post Evaluation of the Objective 1 1994-1999, Athens, March 2003) ("Az operatív célok az Operatív Programok és Alprogramok szintjén nem mindig lettek számszerűsítve, világos kiindulási és célszámokkal."; "tíz, nagy infrastruktúra-projektből álló mintán megvizsgáltuk a hatékonyságot. Összességében a hatékonyság szerénynek bizonyult.")
Akár vannak jelszavaink, akár nincsenek, mindent meg kell tennünk, hogy a társadalmi haszon hatékony növelésének magasztos céljai és a pénzosztók mindennapi dilemmái közti távolságot áthidaljuk (például: oktatás vagy vállalatok; adomány vagy kölcsön; előre vagy utólag; mit mérjek, mi számítson, amikor a jelentkezőket és mi, amikor magamat értékelem). Ha nem tesszük, a pénzosztók azt hiszik, sikerük mércéje az, mennyi pénzt tudnak a Brüsszel diktálta keretek közt, a maguk alkotta szabályoknak megfelelően elosztogatni ("kihelyezni"). Szörnyülködhetünk, micsoda perverz hivatal az, amelynek legnagyobb sikere, ha a saját szabályai szerint el tud szórni egy csomó pénzt, alig figyelve, mennyibe kerül önnön munkája, és egyáltalán nem azt, mi a társadalmi költsége a folyamat egészének, hogy a támogatott projektek társadalmi hasznáról ne is beszéljünk. De hát megint csak ne várjuk, hogy maguk építsék meg a kalodát, melybe zárni kell őket! A támogatások minél teljesebb társadalmi költséghatékonyság-mérését és a számítások eredményeinek időben való nyilvánosságra hozatalát keményen meg kell követelni az ügynökségtől, nem vesztve szem elől természetesen, hogy a mérés nem csodaszer, és maga is költséges eljárás.
Az érdekek harcának mindig lesz terepe, de ha úgy vitatkozunk, hogy minden szóba jövő terv mellett olvasható az is, hány fővel csökkenti a munkanélküliséget vagy növeli a várható helyi adóbevételt, nagyobb az esélye, hogy kevesebb lesz a szükségtelen pazarlás. Lehet oda is szennyvízcsatornát építeni, ahol a befektetés tetemes, a társadalmi megtérülés pedig nevetségesen alacsony, de ha az újságíró egy klikkeléssel látja e számokat, inkább eszébe jut, hogy talán érdemes volna utánajárni, nem a leendő beruházó befolyásos barátai állnak-e a döntés mögött.
Ha a számítások módszertana a nemzetközi úzust követi - kötelezően és időben nyilvánosak, szúrópróba-szerűen a számvevőszék ellenőrzi őket -, az az egyes bürokratáknak is jó, hiszen jól megragadható célszámokkal és nem pusztán formális szabályokkal a kézben kell dönteniük.
Ugyanígy el kell várnunk, hogy a Nemzeti Fejlesztési Terv egésze félidőre és a terv végére a terv által okozott, az általa generált haladással összefüggő, mérhető célokat fogalmazzon meg: hány kilométer, hány munkahely, hány érettségizett roma, hány milliárd plusz beruházás, mekkora egyenlőtlenségcsökkenés elérése Budapest és Borsod között számít sikernek, és mennyi kudarcnak három vagy hat év múlva.
 
Ha nincsenek konkrét célígéretek, csak lendületesen felvázolt irányok, nincs mit számon kérjünk. Ekkor biztosak lehetünk, nagy sikerekről fognak az akkori kormánypolitikusok beszámolni 2013-ban, akármire fordítódott is a nyolcezermilliárd. És még csak adataink se lesznek, hogy megítéljük, igazat beszélnek-e. Ez lenne csak az igazi kudarc.

(A szerzőt a cikk megírása után a Miniszterelnöki Hivatal főtanácsadójává nevezték ki.)

 

Szólj hozzá!

MIÉRT FOLYIK A CSATA? Avagy a 8000 milliárd átka

2006.11.03. 00:00 Magyarországom

 VÁRADI BALÁZS

a szerző további cikkei

MIÉRT FOLYIK A CSATA?

L. évfolyam 44. szám, 2006. november 3.
http://www.es.hu/index.php?view=doc;14897

 

Avagy a 8000 milliárd átka

 
Javít-e az ember hosszú távú anyagi helyzetén, ha megkeresetlen pénzhez jut? Ha a nyomorba taszító lottónyeremény szélsőséges tanmeséjétől eltekintünk, a válasz: nyilvánvalóan igen. Befektetheti, akár elajándékozhatja - a talált pénztől majdnem definíció szerint gazdagabb lesz az ember.

Igaz-e ugyanez országokra is? Javít-e egy ország (azaz polgárai) anyagi helyzetén, ha az ország hegyeinek gyomrában gyémántot, sivatagában olajat, folyóiban aranyat találnak? Az elemi, megkérdőjelezetlen földrajzórai bölcsesség szerint: igen. "Dél-Afrika gazdag ásványkincsekben...", tanultuk. Hiszen ha felbugyog a kőolaj, valamely honpolgárok és így az ország egésze hasznát látja a felfedezett kincsnek.

Csakhogy ha itt megállunk, az összetétel logikai hibájába esünk Az ország nem állampolgárok halmaza csupán: megszűnhet, miközben polgárai tovább élnek, vallhatja magát bűnösnek olyasmiben, amiben minden egyes polgára ártatlan, büszkének olyasmire, amire egyik polgára sem lehet az.

Veselkedjünk tehát újra neki a kérdésnek. Először is, pontosítsuk. Vajon gazdagabbak lesznek-e egy ország polgárai attól, hogy az illető ország olyan ásványkincsek birtokában van, amelyek a világpiacon a kitermelés áránál nagyságrenddel drágábban eladhatók?

Még ez sem elég pontos. Minden polgár? Ha így értjük a kérdést, világos, hogy szinte kizárt, hogy mindenki jól járjon: mindig lesz, aki éppen a sokak gazdagodásával járó változásoktól veszti el az állását. Az egyszerűsítés veszélyeiről nem elfeledkezve, inkább valamely átlagos gazdagodást mérő indexre (pl. az egy főre eső bruttó hazai össztermékre) érdemes koncentrálni. Tegyük tehát inkább így fel a kérdést:

Gazdagabbak lesznek-e egy ország polgárai átlagosan, ha az illető ország olyan állama olyan ásványkincsek birtokába kerül, amelyeket a világpiacon a kitermelés áránál nagyságrenddel drágábban el lehet adni?

Pihent aggyal persze nem nehéz kitalálni olyan történeteket, amelyek az olaj felfedezésétől az ország elszegényedéséig vezetnek, de ezekről az az ember érzése, hogy nem annyira a valóságot írják le, mint inkább valószínűtlen rémálmok csupán, vagy legalábbis, a lottónyeremény pusztító hatásáról szóló sztori mintájára, ritka és szélsőségesen atipikus logikai láncot alkotnak. A józan ész minden óvatoskodás dacára azt súgja, hogy a fenti kérdésre a válasz: igen.

*

Szerencsére a társadalomtudományok nemcsak sztorizásból (amit, ha a sztori ellentmondásmentes és explicit, illik modellezésnek hívni), hanem tapasztalati vizsgálódásból is állnak. Csakhogy példálózni az empíriával is könnyű, mind pró, mind kontra. Hol lenne Kuvait az olaja nélkül? Másrészről hol van most Líbia, Nigéria és Venezuela az olajával együtt?

A kérdésre tehát a tudomány úgy tud megnyugtató választ adni, hogy statisztikai eszközökkel megvizsgálja sok-sok ország GDP-növekedési rátáját, és a szóba jövő magyarázó változók közé beilleszt egyet, amely a rendelkezésre álló természeti erőforrások értékét méri. Ha ennek az együtthatója a GDP-növekedést magyarázó egyenletben szignifikánsan (szabott küszöbértéknél kisebb valószínűséggel pusztán a véletlen műveként) pozitív, a józan ész diadalmaskodott, és az olaj igenis gazdagít.

Mindenki, aki foglalkozott már statisztikával, tudja, hogy ezt kisakkozni nehezebb, mint leírni, hiszen az ördög (hány ország?; elég-e?; melyek a plauzibilis változók?; mi reprezentálja a természeti erőforrások értékét?) a részletekben lakik. De azt is tudja, hogy mindezekkel a nehézségekkel szembenézve mégis csak el lehet végezni ezeket a számításokat.

Sachs és Warner (Natural Resource Abundance and Economic Growth, NBER Working Paper 5398, 1995) el is végezték, és úgy találták, hogy minden józan várakozás dacára a válasz: nem. A természeti erőforrások furcsa átokként, intuíciónknak fittyet hányva inkább akadályozzák, mintsem segítik egy ország gazdagodását. Líbia, Nigéria és Venezuela a szabály, Kuvait a kivétel.

Ez a furcsa és csöppet sem várt eredmény visszakerült a sztorizó, pardon, modellező társadalomtudósok asztalára, akik többnyire egyes országok részletekbe menő tanulmányozása révén próbálják meg kihüvelyezni, vajon milyen mechanizmusok teszik átokká a mennyből hulló mannát.

A fő magyarázó történetek (Ross: The Political Economy of the Resource Curse, World Politics, January 1999, Alayli: Resource Rich Countries and Weak Institutions: The Resource Curse Effect, 2005, kézirat, és az alábbi források felhasználásával) a következők:

Az első négy csatornát makroökonómiai jellegűnek mondhatjuk.

1) A közgazdászok között legismertebb mechanizmus az ún. holland kór (Dutch Disease): az erőforrások kiaknázása és eladása hatására felértékelődik az ország valutája (ne firtassuk most, pontosan miért), aminek következtében a külföldön eladható vagy importálható jószágok ("az ipar") összeszűkül, vagy nem bővül kellőképp. Ez azért rossz, mert az ipar hosszú távú társadalmi hatásai, mint a XIX. századi Európa történetéből is tudhatjuk, a legjótékonyabbak az ország egészének hosszú távú gazdagodására nézvést. 2) Torz munkaerő-kereslet. A gyémánt, vagy akár a váratlanul magas árú kakaó kitermelése néhány magasan képzett kapitalista és főmérnök mellett sok kevéssé képzett alkalmazottat foglalkoztat, nem pedig a fejlődést elősegítő szakmunkások és középosztály megjelenését és bővülését segíti elő.

3) Az ország bevételforrásainak koncentrációja kiszolgáltatja a költségvetést az erőforrás árváltozásából fakadó és az illető szektort fenyegető egyéb sokkoknak. Az olaj- vagy kakaóár váratlan összeomlásából vagy felszökéséből fakadó veszélyeket csak türelmes, előrelátó és mértéktartó költségvetési gazdaságpolitika tudja kezelni. Ha a jó években a vezetés tartózkodik attól, hogy pazarló presztízsberuházásokra szórja el a pénzt, és képes érinthetetlen alapokban pénzt félretenni a rossz időkre, mint teszi ezt Norvégia, persze ki tudja védeni a hullámzás hatását, de kevés ország politikusai képesek megállni az újraválasztásukat elősegítő költekezést. A gáz- és olajbevételekben úszó orosz költségvetés kiadásai az elmúlt két év során összesen 75 százalékkal nőttek.

4) A hirtelen és drámai változásokra nemcsak az állam, hanem, ha a gazdaság intézményrendszere nem elég fejlett, a termelők sem tudnak kellő előrelátással reagálni. Ha a természeti erőforrás kitermelőinek nem áll rendelkezésükre megbízható, hatékony bankrendszer, nem meglepő, ha nem készülnek fel a szűk esztendőkre, vagy külföldre síbolják a hasznot.

*

Az átok beteljesülésének második fő mechanizmus-csoportja a magyarul szabadon szelvényvagdosó államnak (rentier state [Mahdavi: The patterns and problems of economic development in rentier states: The case of Iran. In M. A. Cook, editor. Studies in the Economic History of the Middle East. London, UK. Oxford University Press, 1970]) nevezett tünetcsoport.

5) Tekintve, hogy az állam jelentős, nem egyéni produktív munkából származó bevételek fölött diszponál, az ország értékteremtésre alkalmas lakosságának és vállalatainak jó része járadékvadászattal fog foglalkozni, azaz az állam jól tejelő emlőire cuppan rá, és idejét és találékonyságát nem a piacon beárazott termékek, szolgáltatások, alkotások előállítására, hanem az ásványkincsekből fakadó bevétel közvetlen vagy közvetett elsajátítására, illetve az értük való marakodásra fordítja.

6) Ugyanez a csábítás a járadékok törvénytelen vadászatára is csábít, így nagyobb lesz a társadalom szövetét szétziláló korrupció.

7) A hasznot hajtó erőforrások állami ellenőrzése olyan termelőszektorok működésébe vonja be az államot, ahol annak megjelenése versenytorzító, káros hatásokkal jár.

8) A kormány olajbevételeinek osztogatása olyan lehetőséget ad a kormány kezébe, amely vonzóbb számára, mint a társadalmi konfliktusok demokratikus politikai intézmények révén való kezelése, és így lefokozza ezen intézményeket, vagy akadályozza kifejlődésüket. (Karl: The Paradox of Plenty: Oil Booms and Petro-States. Berkeley: University of California Press, 1997)

9) Az ásványkincsekből fakadó, akár polgárháborúig (kié is lesz az olaj?) menő csoportos marakodás káros hatásainak különösen érdekes irodalma van. Francesco Caselli szerint például (Power Struggles and the Natural Resource Curse, kézirat, 2006) a folyamat a következő. A vetélkedő elitek számára az állam feletti ellenőrzés annál vonzóbb, minél több hasznot hajt nekik az. Ha az állam olajjövedelmek milliárdjai felett diszponál, a zsákmány vonzóbb lesz, és így többen és nagyobb erőkkel küzdenek majd érte. Ez pedig nagyobb marakodást, gyakoribb, esetleg nem alkotmányos, sőt erőszakos kormányváltások veszélyét jelenti, amelyek hatása önmagában is negatív lehet. Ráadásul, ha ez a helyzet, már a zsákmány váratlan elvesztésének veszélye is elég ahhoz, hogy azok, akiknek a kezében a főhatalom, ne hosszú távú, értéknövelő, építő beruházásokkal próbálják a saját hasznukat növelni, hanem rövid távú, kevésbé produktív módokon igyekezzenek belőle mindent kifacsarni.

10) Kézenfekvő az is, hogy ha az állam a polgáraitól és vállalataitól adószedéssel elvett pénzt költi, a nép inkább a körmére néz, mint ha az ásványkincsekből fakadó talált pénzt adja ki: az állam kicsúszik az adófizetők ellenőrzése alól. Az utóbbi esetben nagyobb tehát az esélye annak, hogy a költségvetési pénz kicsiny társadalmi hasznot hajtó vagy egyenesen káros beruházásokra fordul. Sala-i-Martin és Subramanian (Addressing the Natural Resource Curse: An Illustration from Nigeria IMF WP 03/139 2003) odáig mentek, hogy Nigéria problémájára megoldásként azt javasolták: osztassék ki az olajjövedelem minden egyes centje a felnőtt állampolgároknak. Szedje be az állam aztán megint adóba, ha meg tudja győzni a népet arról, jobb helyen van nála a pénz, mintha az az embereknél maradna.

*

A harmadik cikkcsoport a fenti mechanizmusokat árnyalja. Azt vizsgálja, hogy mi magyarázza, melyik országban mekkora átkot vagy akár áldást hoznak az ásványkincsek.

11) Roland Hodler (The Curse of National Resources in Fractionalized Countries, U. Bern Diskussionsschrift, 2004) azt teszi a fenti (elsősorban a 9-es számú) történethez hozzá, hogy tekintve, hogy az átok részben a hatalomért rivalizáló csoportok közötti harc különböző negatív hatásain át teljesül be, annál inkább kell rá számítani, minél megosztottabb egy ország. A megosztottság jelenthet vallási, etnikai, osztály- vagy világnézetbeli különbségeket is, bár empirikus vizsgálódásában a szerző csak a nemzetiségi megosztottság átokbeteljesítő szerepét mutatja ki.

12) Auty (Political Economy of Resource Abundant States, Oxford University Press, 2001) és Lay és Mamoud (Bananas, Oil and Development, Kiel Working Paper 1218, August 2004) pedig arra hívják fel a figyelmet, hogy különböző (pontszerű vagy diffúz, a gazdaság egészétől különálló vagy abba beágyazott, nagy vagy kicsi lenyúlást lehetővé tevő) erőforrások más mértékben és csatornákon át válhatnak átokká.

13) Végül, és ez a fentiek elolvasása után nem lehet meglepő, Mehlum, Torvik és Moene (Institutions and the Resource Curse, University of Oslo, Memo 29/2002), valamint Boschini és társai (Resource Curse or Not: A Question of Appropriability, Stockholm School of Econ. WP 534, 2003) úgy találják, az, hogy átok lesz-e a természetes erőforrás avagy áldás, elsősorban az intézmények minőségén múlik.

*

Remélem, sikerült meggyőznöm az olvasót, hogy mindez önmagában is elég érdekes. De kell-e, hogy érdekelje a gyémántbányákért folytatott polgárháborúk sanyarú története a nem közgazdász, nem politikatudós magyar értelmiséget? Magyarország, tudjuk jól, évszázadok óta sok sebből vérzik, de mintha az utóbbi fél évezredben a (mint írtuk, igazából elátkozott) olajlelőhelyek és aranybányák nem lennének ezek között.

Kell. Hogy miért, annak a kulcsa Knack (Aid Dependence and the Quality of Governence, World Bank, Policy Research Working Paper) dolgozatából derül ki. Ő ugyanis azt írja és bizonyítja statisztikai eszközökkel, hogy pontosan a fenti listán található mechanizmusok (nem mind, persze) a várt hatást ellenkezőjükre fordíthatják szegény országoknak átutalt külföldi segélyek esetén is. Az átoknak mindegy, segélyből vagy ásványkincsek kitermeléséből csorog be a kincstárba a pénz.

Innen már csak egy lépés, hogy ne csak afölött morfondírozzunk el, a lehető leghasznosabban költjük-e el a Brüsszelből hazahozható, laikusnak valószínűtlenül sok milliárdot, hanem azt a blaszfémikus kérdést is feltegyük, vajon biztos-e egyáltalán, hogy a rengeteg pénz használ, és nem árt? Hiszen a brüsszeli manna a mi olajunk. Igaz, kitermelésén olajbányászok helyett pályázatírók dolgoznak, acélcsövek helyett számítógépeket és tanácsadókat kell importálunk kinyeréséhez, de vajon elegendő-e ez a néhány apró különbség ahhoz, hogy biztosak legyünk abban, nem lesz-e az áldásból átok?

Olvassuk csak még egyszer a fenti listát úgy, hogy a lelki szemeink előtt nem a nigériai olajjövedelem, hanem a Magyarország által az EU-tól kapott fejlesztési pénzek lebegnek. Vajon nem ismerősek ebben a keretben a fenti mechanizmusok? A becsorgó pénz haszontalan presztízsberuházásokra való elköltése (3.; 10.), az, hogy vállalkozók, művészek és értelmiségiek állami pályázatokból, nem a piacról akarnak megélni (5.), hogy egyre inkább elharapózik a korrupció (6.), hogy a beömlő pénz eltorzítja a piacok hatékony működését (7.)? Az, hogy az EU-milliárdoknak már az előérzete is a hatalomért folytatott, az alkotmány határait feszegető, a közjóra káros csatára kényszeríti a már eleve megosztott politikai elitet (8.; 9.; 11.), és nemcsak nálunk, hanem szerte Közép-Európában? Az, hogy eleve nem igazán jól működő intézményeink, melyekkel országunk jól-rosszul elpöfög, éppen a beömlő ezermilliárdok hatására mondják fel a szolgálatot, átokká változtatva azt, aminek áldásnak kellene lennie (13.)? De te fabula narratur: a mese rólunk szól.

Az persze, hogy a periferikus, gyönge intézményekkel megvert posztszocialista országok úgysem tudják az EU fejlesztési támogatást a maguk hasznára fordítani, a brüsszeli folyosókon is biztosan felmerült már. A természetes önzés és a rájuk utaltságunk kihasználása mellett ez lehetett az egyik oka, hogy nekünk az előző bővítési körök során megszokottnál jóval kevesebb juttatást ítéltek meg. Nálunk viszont továbbra is megkérdőjelezetlen premisszája minden makrogazdasági gondolatmenetnek, hogy minden euró hasznot hajt. Akinek a zsebébe jut belőle nettó öt-tíz cent, annak nyilván igen. De az, hogy hosszabb távon, az országnak összességben hajt-e, és hogy mit kell tennünk azért, hogy hajtson, igenis nyitott kérdés, talán ma a legfontosabb. Mit tettünk eddig, hogy az önző donorok torkára forrasszuk cinikus, de, mint láttuk, komoly közgazdaságtani érveken alapuló vélekedésüket?

Szerencsés lenne, ha az elit érdekcsoportok elkeseredett marakodása helyett, vagy szerényebben mellett, a nemzeti fejlesztési terv vitája arról szólna, hogy hogyan tudnánk elérni azt, hogy a várható milliárdok minél nagyobb társadalmi hasznot hajtsanak, de legalábbis hogy ne váljanak átokká, aminél a semmi is jobban szolgálná az ország jövőjét. Ha ugyanis nem szedjük össze magunkat, a zászló nem áll nekünk.

 

Szólj hozzá!