HTML

Hogyan NE tegyük tönkre a magyar gazdaságot

Hogyan teszi tönkre a pályázati pénz a gazdaságot, és mélyíti el a korrupciót

Friss topikok

Linkblog

Miért gond a támogatás?

2007.01.12. 00:00 Magyarországom

 Váradi Balázs

A NYOLCEZERMILLIÁRD ÁTKA II.

LI. évfolyam 2. szám, 2007. január 12.

http://www.es.hu/index.php?view=doc;15495

A rögös kiút
Előző cikkemben (A nyolcezermilliárd átka, ÉS, 2006/44.) azzal az állítással igyekeztem sokkolni az olvasót, hogy a költségvetésbe beérkező uniós pénz komoly veszélyt jelent. Azt írtam, a közgazdaságtani szakirodalomból kiindulva nem kizárt, hogy a Magyarországra az EU-tól 2007 és 2013 között, a második (Új Magyarország) nemzeti fejlesztési terv alapján beáramló, a politikai szférát és a tőle függőket lázban tartó milliárdok az országnak hosszú távon több kárt, mint hasznot fognak okozni. A két fő reakció, amelyeket cikkemre szóban kaptam, a következő volt: 1) semmit nem írtam arról, hogy a Nigériában, Iránban, Venezuelában azonosított negatív mechanizmusok mennyire érvényesülnek egy viszonylag fejlettebb, de mindenképp sajátos (posztszocialista, európai) országban; különösen pedig arról, hogyan is néznek ki ezek a mechanizmusok konkrétan nálunk. Hiszen ISPA, SAPARD, NFT-1 és más rövidítésekkel felcímkézve már jó ideje, ha nem is sugárban, de igenis ömlik be hozzánk az EU-támogatás. 2) Drámainak szánt diagnózisomhoz nem csatoltam terápiát: miként a szocialista irodalomkritika szerint a burzsoá társadalomleíró prózából, cikkemből is hiányzott a szebb jövő felé vezető kiút.
Ebben az írásban, amennyire lehet, ezt a két hiányt igyekszem pótolni. A két kérdés jellegéből fakadóan ez az esszé sokkal kevésbé támaszkodik publikált forrásokra, és jobban a közgazdász tapasztalattal megtámogatott vélekedéseire. Benne van ezen kívül jó néhány frusztrált, hivatalban lévő (vagy volt) nemzeti fejlesztő szakemberrel (akiknek köszönet, és akik nem felelnek az alábbiakért) folytatott beszélgetés tapasztalata is. Mindenképp szubjektívebb, vitathatóbb és vitatandóbb, mint a megelőző.


Tényleg rosszat tesz nekünk a pénz?
Az, hogy Magyarország fejlettebb, mint a legismertebb erőforrásátokkal sújtott országok, nem jelenti azt, hogy rá nem vonatkoznak az ott leírt mechanizmusok. (Például a bőven hulló manna a politikai elitet különösen improduktív acsargásra készteti, az abból eszközölt befektetések csökkentik a magyarok megtakarítási hajlandóságát, a kohéziós forrásokból létrehozott munkahelyek részben attól független munkahelyek megszűnéséhez vezetnek és a pozitív hatások egy része átmeneti, nem pedig a hosszú távú növekedési pályánkat érintő hatást gyakorol a magyar gazdaságra.) Jelenti viszont azt, hogy az erőforrásátok negatív hatását a más, kedvező tényezőkből fakadó magasabb növekedési potenciál jobban elrejti. A Nigériánál kedvezőbb gazdasági tényezőink sora a földrajzi helyünktől és a magyarok relatív iskolázottságától egy viszonylag megbízható és többé-kevésbé kikényszeríthető polgári jogrendszerig terjed. Ha tehát az EU-támogatás után évente négy százalékkal nő a GDP, ne örüljünk korán, hogy minket elkerült az átok: lehet, hogy nélküle öttel nőne.


Költségek
A nemzeti fejlesztés költségeit csak most kezdjük számba venni. A bürokraták fáradhatatlan pénzosztásával járó, munkaórában, négyzetméterben, megabyte-ban mérhető közvetlen költségek sem csekélyek. Azonban nem csak, sőt nem is elsősorban a pénzosztók ideje és energiája jelenti az EU-transzferek költségeit. A társadalom egésze szempontjából a pénzért sorban állók, az emberek, a vállalatok, a pályázatírók órái és verejtékcsöppjei is beszámítanak.
Ráadásul e költségek a társadalom számára így értendők: mekkora társadalmi hasznot hoznának a pályázatíró és -értékelő munkaórák, ha elvégzőjük fejlesztésipénz-leszívás és -elosztás helyett a nekik második legnagyobb hasznot hajtó tevékenységre összpontosítanának?
A nemzeti fejlesztés gyorsan növekvő bürokráciája és az ahhoz kötődő köztes pénzelosztó szervezetek ígérik ma a magyar államigazgatáson belül a leg-EU-konformabb, brüszszeli utazásokkal és leginkább ottani, lényegesen jobban fizetettebb, további karrierrel kecsegtető állásokat. Az államigazgatást pályául választó jogászok és közgazdászok közül tehát ide jelentkeznek a legígéretesebb, leginkább nyelveket beszélő fiatalok. S akik ide jönnek, nem mennek a Pénzügyminisztériumba, az Igazságügyi Minisztériumba vagy a Versenyhivatalba állásba. Minden agilis 24 éves pályázatértékelő tehát annyiba kerül a társadalomnak, amennyivel kevesebb képzett fiatal dolgozik például az adóreformon, a dereguláción, a monopóliumok megrendszabályozásán, azaz amennyi kárt okoz az, ha ezek a törvények, rendeletek emiatt rosszabb minőségben és lassabban készülnek el.
Ugyanez igaz a barikád másik oldalán is. Amikor az innovációra osztjuk a pénzt, azok töltik a cég legjobban fizető piacán, a pályázatírással nyerhető EU-pénzekért való talpalás terén az idejüket, akik feltalálhatnának valamit. Valamit, ami a cégnek talán kisebb és főleg bizonytalanabb megtérülést jelentene, mint az EU-támogatás, de ez a megtérülés eladásból fakadó profitból származna, tehát valódi piaci igényt kielégítő, ha tetszik, az emberiségnek valódi hasznot hozó értéket teremtene. (Persze, ha a pályázatírás nem is, a pályázattal támogatott fejlesztés is hozhat hasznot az emberiségnek. De azt, hogy miből lesz a cserebogár, innovációs támogatások jogcímein grübliző bizottságoknak nehéz eltalálniuk, és lehetetlen feltételül szabni, még akkor is, ha nem csoportérdekek, csak a szaktudás és közjó előmozdításának vágya vezérli őket.) Egy pályázást segítő honlap lapidárisan ragadja meg a lényeget:
 
"A támogató nem szankcionálja azt a pályázót, aki a projektet a támogatási szerződés szerint megvalósította, de a projekt célkitűzéseit nem sikerült elérnie." (Innocsekk pályázat, Gyakran ismétlődő kérdések,http://www.investhungary.hu/download.php?ctag=download&docID=1897). A támogató nem. A piac igen.


Hasznok
Ennyit a költségekről. De mi újság a támogatás által generált társadalmi haszonnal?
Természetesen a legegyszerűbb, populista módszer annak bemutatására, hogy az EU-segélyek nem segítenek rajtunk, a rémtörténetek sorolása lenne:
 
- a lassú támogatás-átutalásba belerokkant iskolák, melyek rég megbánták, hogy egyáltalán pályáztak;
 
- széteső falvak főterének célpályázatból épített kivagyi és felesleges méregdrága díszburkolata;
 
- cinikus vállalkozások, melyek a fejlesztési pénzből a tulajdonosuktól vesznek túlárazott hardvert, hogy aztán csalárdul csődbe menjenek;
 
- olyan falvak csatornázása, amelyekből az erre szánt pénzből naponta, akár taxival is el lehetne vinni a legközelebbi ülepítőbe a kakit stb., stb.
 
Az ilyesmiben járatosak hosszan tudják sorolni a példákat.
Egy ilyen példálózó érvelés azonban még konkrét történetekkel alátámasztva is félrevezető lenne, hiszen egy ekkora, beindulófélben levő rendszerbe akkor is be fognak csúszni hibák, ha maga a rendszer jó, hasznos, hatékony. Korrupciós esetek Svájcban is vannak, de ettől Svájc nem korrupt.
 
Vajon a látványosan pazarló projektek - melyek során a jelentős támogatási összegek a társadalom összhasznát csak véletlenül és minimálisan emelik, miközben a fenti közvetett és közvetlen társadalmi költségek kíméletlenül felmerülnek - a kivételt, vagy a főszabályt jelentik?
 
Ahhoz, hogy bizonyosak legyünk abban, hogy a rendszer a maximális társadalmi hasznot hajtja, számításokra van szükség. Minden innovációs támogatáshoz, útépítési javaslathoz, minden hídhoz, metróhoz, díszburkolathoz társadalmi hatás- és költség-haszon-számítások kellenek.
Humán értelmiségiek ilyenkor összeborzadnak: ugyan hogy’ lehet számszerűsíteni egy támogatás nélkül meg nem születő szimfónia, egy annak hála megmentett emberélet társadalmi hasznát?
A válasz: durván és pontatlanul. Ráadásul a hatásmechanizmusok gyakran cselesek. Egy, éppen az NFÜ által megrendelt, bár az általam olvasott későbbi anyagokba be nem épült tanulmány (Bartus Tamás: Elérhetőségi elemzések, kézirat, 2006. március 31.,
 http://www.fejlesztespolitika.gov.hu/engine.aspx?page=dokumentumtar&docstorefolder=328) például kiszámolja, hogy a helyi központhoz vezető utak építése lényegesen csökkentené a munkanélküliséget az Alföldön, viszont alig Észak-Magyarországon. Amikor útépítés-támogatásról dönt az ország, demográfia, autószámlálás, kereskedelmi és beruházási döntésmechanizmusok mellett ezt is figyelembe lehetne - és kellene - venni.
Persze az ilyen számításoknak is van költségük, nem is kicsi, és gyakran önkényesek is, hiszen rengeteg múlik azon, hogyan számszerűsítjük a társadalmi hasznot (szimfónia!), és hogyan vesszük számba az időben és térben távoli hatásokat.
De ha legalább azokon a területeken, ahol egyszerre nagy összegeket osztogat el a hivatal, és ahol az ilyen számításoknak bevett módszertanuk van, rendszeresen folynának ilyen összehasonlítások, és ezek folyamatosan a nyilvánosság elé kerülnének, inkább gondolnánk, hogy a fenti rémtörténetek gonoszul eltorzítva kerültek elénk, vagy legalábbis kivételek. Alig folynak, és ez felháborító.
Végül hadd említsek két komplikáltabb káros hatásmechanizmust.


Érdekeltérés az EU-tól
Bizonyos pontokon az EU egészének érdekei markánsan eltérnek a mieinktől. Ne csodálkozzunk, ha ilyen esetekben az EU támogatásaihoz olyan szabályokat rendel, amelyek biztosítják, hogy az EU-érdek érvényesüljön. Két példa: az útfejlesztés és az adócsökkentés.
1) Az EU többségének az az érdeke, hogy Magyarországot átszelő autópályák és autóutak épüljenek, melyek az angol, francia német vállalatok Görögországba, Romániába, Bulgáriába való exportját, importját, turizmusát is segítik. A mi érdekünknek lehet, hogy jobban megfelelne, ha a pénz nagyobb részéből zsákfalvakat a megyeszékhelyekkel összekötő utakat újítanánk fel, vagy a buszhálózatot fejlesztve csökkentenénk az utazási igényeket.
2) Megfordulhatna a fejünkben, hogy az EU-támogatást olyasmire költsük, amit eddig is finanszíroztunk, és az így megspórolt adóból csökkentsük a vállalatok adóterheit. Így az egész ország hasznára idecsábíthatnánk nagy európai vállalatokat: nyissanak magyar munkaerőt alkalmazó, magyar beszállítóktól vásárló, itt adót fizető üzemeket. Tekintve, hogy ezek a vállalatok gyakran drágán termelő németországi, franciaországi vagy svédországi üzemeiket helyeznék át hozzánk, elbocsátanák ottani munkásaikat. A Bizottság, mely az ő érdekeiket nagyobb súllyal veszi számba, mindent megtesz, hogy ezt a tervet megakadályozza.


Reformlyukak betömése
Hadd említsek még egy, részben politikai kárt, melyet a fejlesztési pénzek okoznak. Az elmúlt fél évszázad egyik tanulsága, hogy a magyar kormányzat szinte csak akkor lát intézményi reformokhoz, amikor erre a pénzszűke vagy a helyzet nyilvánvaló tarthatatlansága rászorítja. Az EU-pénzekkel enyhíteni lehet majd a tüneteket és így halogatni a bajok lényegét érintő reformokat. Az EU-támogatás tüneti nyugtatóként bocsát majd pályázati pénzeket például állami erőforrásokat pazarló vállalat-molochok veszteségeinek közvetett betöméséhez (ki kell majd cselezni ehhez bizonyos EU-szabályokat, de erre lesznek példaképeink).
De jöjjön végre a megoldás! Van menekvés számunkra az átok alól?


A kiút
Jeffrey Sachs és Andrew Warner a kilencvenes évek közepén azt javasolta, mondjunk le magunktól a szokásos támogatásokról, hogy hamarabb beléphessünk az EU-ba, és cserébe azt kérjük, ne vonatkozzanak ránk az európai munkaerőpiacot gúzsba kötő szabályok sem (How to Catch Up with the Industrial World - Achieving Rapid Growth in Europe’s Transition Economies in Transition, Vol. 7, No. 9-10, September-October 1996, World Bank,http://www.worldbank.org/html/prddr/trans/so96/art1.htm). A támogatás elutasítása ma már nyilván politikai nonszensz, bár a harmadik fejlesztési tervhez járó transzferek alkujában igenis igyekezhetünk minél hasznosabb formában, lehetőleg nem komplikált szabályokkal körbebástyázott, mérgezett pénzadományok formájában megkapni a nekünk felajánlott forrásokat.
 
A fentiekből szerintem következik négy kármentő irány, amelyek segítségével valamelyest csökkenthetnénk a veszélyt, sőt, félve mondom, esetleg hasznot is hajthatnának nekünk a milliárdok. Sajnos, jelentős részt ezek már inkább a következő, mint a 2007-2013-as támogatási ciklusban segíthetnek rajtunk.
Ez a négy:
1) egy nemzeti cél;
2) harapós visszacsatolási mechanizmusok;
3) dacolás a légypapírral;
4) társadalmi költség-haszon-számítások.

1) Egy nemzeti cél
"A megvalósítást gátló egyik általános probléma a célok definiálatlansága volt. Fontos, hogy legyenek világos célok, azokat világosan kommunikáljuk, a végrehajtók és a kedvezményezettek pedig értsék meg őket, azonosuljanak velük, és váljanak érdekeltté a sikeres megvalósításukban." (Felülvizsgált nemzeti lisszaboni akcióprogram a növekedésért és a foglalkoztatásért, 2006. okt. 25.: 2.5, Az I. Nemzeti Fejlesztési Terv tapasztalatai.)
Aki életének egy szakaszát a vas és acél országa vagy a mindent vissza iránymutatónak vagy nemzetegyesítőnek szánt lózungja közepette élte le, összeborzad, ha egy közös nemzeti jövőkép szükségessége felmerül. Az irtózás érthető, sokan gondolják, hogy a céltalan helyben járás jobb, mint a rossz cél felé való, mégoly rendezett menetelés.
 
Mindenesetre a nemzeti fejlesztésnek nagyon nem ártana egy ilyen markáns jövőkép. Ha Hankiss Elemér és mások segítségével kitaláljuk, megvitatjuk és egyhangú országgyűlési határozatba foglaljuk, hogy Közép-Európa Szingapúrja, vagy Európa Massachussettse, vagy a Balkán kapuja, vagy Európa kínai piaca vagy mi a csuda akarunk lenni, azt a kritikus értelmiség a terv cizellálatlansága miatt joggal kritizálja majd - az a dolga -, de a társadalmi jólét növelésének megragadhatatlan célja helyett megfogható prioritásokat és jövőképet adna a bürokratáknak és a gazdaság szereplőinek. Segítene koordinálni és csökkentené az elpazarolt erőforrásokat. Ez pedig üdvös lenne, még akkor is, ha a célt hat év múlva le kell cserélnünk valami másra. Az EU-s és a magyar fejlesztési célok konfliktusait is segítene azonosítani és a javunkra feloldani, ha a jólét növelésén túl lennének markáns magyar célok.
Ilyesmire voltak is kísérletek, és van is egy, a parlament által (egyszerű többséggel) elfogadott, mindent, mi szép és jó, felsoroló országgyűlési határozat (96/2005. [XII. 25.]) az Országos Fejlesztéspolitikai Koncepcióról (http://net.jogtar.hu/jr/gen/hjegy_doc.cgi?docid=A05H0096.OGY). De ez nem változtat azon, hogy a mostani fejlesztési terv lényegében politikusok, minisztériumok és érdekcsoportok alkujaként kialakult négy, szinte minden szóba jövő célt magában foglaló részköltségvetés (http://www.nfh.hu/index.nfh?r=&v=&l=&d=&mf= &p=umfttartalom). Nem orientál senkit semmire avval kapcsolatban, hogy micsoda Magyarország felé is haladunk, mik a mi prioritásaink. Így nehéz két érdekcsoport önmagában meggyőző, de egymással ellentétes, számokkal egyaránt megtámogatatlan céljai közt döntenie a programok összeállítóinak, vagy időzavarban eldöntenie egy pályázónak, mely részletek elnagyolása bocsánatos és melyeké főbenjáró bűn.

2) Harapós visszacsatolási mechanizmusok
"Az egyes anyagokhoz kapcsolódó véleményezési eljárások nem egységesek, a folyamat megindulásáról pedig csak akkor lehet értesülni, amikor eldördül a startpisztoly." (Civilek a Nemzeti Fejlesztési Terv nyilvánosságáért: harmadik jelentés a nemzeti stratégiai anyagok tervezésének nyilvánosságáról, 2006. febr. 15.) "(...) most committees have not fulfilled their strategic role (...)". (European Enterprise Organization: Ex Post Evaluation of the Objective 1 1994-1999, Athens, March 2003) (A legtöbb bizottság [...] nem töltötte be stratégiai szerepét.)
 
Az érvelés kedvéért fogadjunk el egy pillanatra egy olyan társadalomképet, melyben egy demokratikus kapitalista társadalomban társadalmi visszacsatolási mechanizmusok gondoskodnak arról, hogy az egyes alrendszerek az embereket szolgálják. A vásárlók a pénzükkel szavaznak a leghasznosabb termékekre, a sajtó a társadalomra káros praktikák kiszimatolásával növeli eladási számait és a politikai verseny az adófizetők pénzével való gondos gazdálkodásra szorítja a kormánypártot. Ezek a visszacsatolási mechanizmusok működnek, mert a szereplők számára manipulálhatatlanok és fájdalmasak. A rossz terméket gyártó vállalkozó a csődgondnok előtt, a korrupt bürokrata a sajtó szégyenpadján, a sikertelen politikus távol a hatalomtól fontolhatja meg, hogy mit is csinált rosszul, hol is érdemes változtatnia. Ha ebbe a rendszerbe belerámolunk egy új, külsőpénz-elosztó intézményt, minél hamarabb meg kell találnunk, mi is szorítja rá azt a társadalmilag hatékony működésre. A mechanizmus a pénzosztók számára manipulálhatatlan és a negatív visszacsatolás fájdalmas kell hogy legyen.
 
Az EU persze elvár némi visszacsatolást (ún. monitoring-bizottságok működtetését és külső cégektől megrendelt értékeléseket), de ezek manipulálhatóak és nem különösen fájdalmasak. A megajándékozottak jó okkal hallgatnak, a vesztesek panaszát nem nehéz a visszautasítás formális okaira fogni. Az EU vezérosztogatói maguk is a sok pénz sima elosztogatásában érdekeltek, különben az ő székük is meginog. A sajtó, hiába teszi az EU kötelezővé adatbyte-ok milliárdjait feltenni az internetre, elvész a rövidítések, a bikkfanyelv, a sikerpropaganda, az irreleváns és hiányzó adatok tömege között. Az ellenzék, amíg a hozzá közel álló vállalatok és önkormányzatok is megkapják a maguk részét, és amíg a szavazóknak szánalmasan kevés fogalmuk van, mi is zajlik és mit lehetne másképp csinálni, legföljebb a pénzosztás lassúságát kifogásolja majd.
Az értelmiség ilyesmivel foglalkozó parányi szeletét egy-egy pár százezer forintos tanulmány megrendelésével vagy némi felsőoktatási vagy tudományos támogatással lehet levenni a lábáról, és a nonprofitok többségét sem nehéz távol tartani vagy kooptálni. Az egész európai pénzköltést már ma is a "minden fillér tiszta haszon", a "baj nem lehet belőle", a "jut mindenkinek" felelőtlen mikszáthi-móriczi hangulata veszi körül.
Aki hajlamos elfogadni, hogy sok ezer milliárd "kihelyezése" egy szakbürokráciának a társadalom által alig kontrollált szakértelemmel megoldandó belügye maradjon, a magyar demokráciából űz csúfot.
Mindez nem azt jelenti, hogy a nemzeti fejlesztők az ördögtől valók, csak azt, hogy úgy viselkednek, ahogy bármely politikus vagy köztisztviselő viselkedne a helyükben.
Ha nincs ellensúlyuk, az nem az ő hibájuk.
Nem könnyű kitalálni, ki és hol lehetne ez az ellensúly. Az őket felügyelő országgyűlési bizottság megalakítása az első, kicsi, de üdvözlendő lépés az ellensúlyok megteremtéséhez.
- Az NFÜ versenyző részekre való szétdarabolása;
- a monitoring-rendszer függetlenítése;
- a fejlesztési döntéshozás törvénnyel garantált, extraerős nyilvánossága;
- külön költségvetéssel a KSH-hoz telepített fejlesztési nyilvántartó egység;
- a Számvevőszék vagy más, minél függetlenebb szerv alá rendelt költség-haszon-elemző központ.
Mindegyik ötletnek van költsége és hátulütője bőven. Egyikről sem állítom, hogy megoldja a problémát. De valamilyen ellenőrző, ellensúlyt jelentő, manipulálhatatlan és fájdalmas visszajelzési mechanizmusra szükség van, hogy legalább azokat a tevékenységeket, melyeknek értelmetlensége vagy károssága nyilvánvalóvá válik, minél hamarabb megtaláljuk és leállítsuk. Ne várjuk, hogy ezt azok tegyék, akik kitalálták, jóváhagyták és művelik őket.

3) Dacolás a légypapírral
"És kann nicht sein, daß einzelne Länder mehr Mittel aus dem EU-Haushalt fordern und andererseits ihre eigene Steuerbasis nicht verbessern, sagte Finanzminister Peer Steinbrück der WELT. Das hat mit fairem Steuerwettbewerb nichts zu tun und geht zu Lasten deutscher Arbeitsplätze." Die Welt, 2005, December 29,http://www.welt.de/data/2005/12/29/823987.html
 ("Megengedhetetlen, hogy egyes országok több pénzt kérnek az EU-költségvetésből, és közben nem növelik adóbázisukat, mondta Peer Steinbrück pénzügyminiszter a Die Weltnek. Az új EU-tagországok adócsökkentései köszönő viszonyban sincsenek a sportszerű adóversennyel, és veszélyeztetik a német munkahelyeket.")
Az állam viselkedését leíró tanulmányok régóta tanakodnak a következő, jól dokumentált jelenség magyarázatán. Az állam egyik szintje (a központi költségvetés) egy alacsonyabb szintnek (önkormányzat) valamilyen meghatározott céllal, pántlikázva ad bizonyos összeget (pl. oktatásra). Így az arra a célra fordított összeg több lesz, mint amennyit az illető közösség arra kíván fordítani. Gyakran nem tiltják a szabályok, hogy az alacsonyabb szint elvonjon az illető céltól (az oktatástól) saját forrásokat, átcsoportosítással téve semmissé a felsőbb szint szándékait. De az empirikus tanulmányok szerint ezt nem, vagy csak részben teszi: az önkormányzat valamely tevékenységéhez fentről vágott pénz ott ragad, mint légy a légypapíron.
Kérdés, mennyiben hagyjuk, hogy a Brüsszelből a magyar autópályákra, egyszeri beruházásokra vagy eleve pazarlóan részletes bürokratikus mechanizmusokra szánt pénz oda is ragadjon. Nem lenne-e bölcsebb, akár konfliktusokat is vállalva az EU-val, átszivattyúzni e pénzeket, és arra költeni őket, amire nekünk igazán szükségünk van, legyen az adócsökkentés, oktatási reformot lehetővé tevő tanári fizetésemelés, bekötőutak építése autópálya helyett vagy bármi más? Nyilván ennek van bürokratikus akadálya bőven, de kellő akarattal és ügyességgel ezek jórészt megkerülhetők. Így kevesebb maradna az érdekcsoportok martalékául is. Egy ilyen stratégia előfeltétele persze az, hogy világos képpel rendelkezzünk arról, mi az, amire nekünk igazán szükségünk van.

4) Társadalmi költség-haszon-számítások
"Az értékelők megállapítása szerint az egyoldalúan a források megszerzésére törekvő programozás másik oka az volt, hogy hiányoztak a támogatások hasznosulását vizsgáló elemzések és értékelések. Emiatt nehéz volt kiválasztani a struktúrapolitikai célok hatékony és hatásos megvalósítását lehetővé tévő beavatkozásokat." (Felülvizsgált nemzeti lisszaboni akcióprogram a növekedésért és a foglalkoztatásért, 2006. október 25.: 2.5 Az I. Nemzeti Fejlesztési Terv tapasztalatai)
"(...) the operational objectives at the level of Operational Programmes and Subprogrammes were not always quantified, with clear baseline and target indicators."; "A sample of 10 large infrastructure projects has been examined in order to check for efficiency. Overall efficiency was found to be modest." (European Enterprise Organization: Ex Post Evaluation of the Objective 1 1994-1999, Athens, March 2003) ("Az operatív célok az Operatív Programok és Alprogramok szintjén nem mindig lettek számszerűsítve, világos kiindulási és célszámokkal."; "tíz, nagy infrastruktúra-projektből álló mintán megvizsgáltuk a hatékonyságot. Összességében a hatékonyság szerénynek bizonyult.")
Akár vannak jelszavaink, akár nincsenek, mindent meg kell tennünk, hogy a társadalmi haszon hatékony növelésének magasztos céljai és a pénzosztók mindennapi dilemmái közti távolságot áthidaljuk (például: oktatás vagy vállalatok; adomány vagy kölcsön; előre vagy utólag; mit mérjek, mi számítson, amikor a jelentkezőket és mi, amikor magamat értékelem). Ha nem tesszük, a pénzosztók azt hiszik, sikerük mércéje az, mennyi pénzt tudnak a Brüsszel diktálta keretek közt, a maguk alkotta szabályoknak megfelelően elosztogatni ("kihelyezni"). Szörnyülködhetünk, micsoda perverz hivatal az, amelynek legnagyobb sikere, ha a saját szabályai szerint el tud szórni egy csomó pénzt, alig figyelve, mennyibe kerül önnön munkája, és egyáltalán nem azt, mi a társadalmi költsége a folyamat egészének, hogy a támogatott projektek társadalmi hasznáról ne is beszéljünk. De hát megint csak ne várjuk, hogy maguk építsék meg a kalodát, melybe zárni kell őket! A támogatások minél teljesebb társadalmi költséghatékonyság-mérését és a számítások eredményeinek időben való nyilvánosságra hozatalát keményen meg kell követelni az ügynökségtől, nem vesztve szem elől természetesen, hogy a mérés nem csodaszer, és maga is költséges eljárás.
Az érdekek harcának mindig lesz terepe, de ha úgy vitatkozunk, hogy minden szóba jövő terv mellett olvasható az is, hány fővel csökkenti a munkanélküliséget vagy növeli a várható helyi adóbevételt, nagyobb az esélye, hogy kevesebb lesz a szükségtelen pazarlás. Lehet oda is szennyvízcsatornát építeni, ahol a befektetés tetemes, a társadalmi megtérülés pedig nevetségesen alacsony, de ha az újságíró egy klikkeléssel látja e számokat, inkább eszébe jut, hogy talán érdemes volna utánajárni, nem a leendő beruházó befolyásos barátai állnak-e a döntés mögött.
Ha a számítások módszertana a nemzetközi úzust követi - kötelezően és időben nyilvánosak, szúrópróba-szerűen a számvevőszék ellenőrzi őket -, az az egyes bürokratáknak is jó, hiszen jól megragadható célszámokkal és nem pusztán formális szabályokkal a kézben kell dönteniük.
Ugyanígy el kell várnunk, hogy a Nemzeti Fejlesztési Terv egésze félidőre és a terv végére a terv által okozott, az általa generált haladással összefüggő, mérhető célokat fogalmazzon meg: hány kilométer, hány munkahely, hány érettségizett roma, hány milliárd plusz beruházás, mekkora egyenlőtlenségcsökkenés elérése Budapest és Borsod között számít sikernek, és mennyi kudarcnak három vagy hat év múlva.
 
Ha nincsenek konkrét célígéretek, csak lendületesen felvázolt irányok, nincs mit számon kérjünk. Ekkor biztosak lehetünk, nagy sikerekről fognak az akkori kormánypolitikusok beszámolni 2013-ban, akármire fordítódott is a nyolcezermilliárd. És még csak adataink se lesznek, hogy megítéljük, igazat beszélnek-e. Ez lenne csak az igazi kudarc.

(A szerzőt a cikk megírása után a Miniszterelnöki Hivatal főtanácsadójává nevezték ki.)

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://palyazatipenz.blog.hu/api/trackback/id/tr621994113

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.